A magyarság népi hiedelmek, a szájhagyomány, a nomád népekhez főződő szoros viszonyt tartotta meghatározónak népünk eredetét illetően. A nomád életforma és az ebből következő öltözködési, ruházkodási, hadviselési, szertartásbeli szokások voltak a meghatározóak, ha az eredet kérdése szóba került (török, hun, szkíta, stb. rokonság).
Az első magyar kutató Sajnovics János volt (18. sz.), aki megvetette nyelvünk rokonságának tudományos alapjait. Jezsuita szerzetesként Észak-Norvégia egy szigetén csillagászati megfigyeléseket végezve találkozott az itt élő őslakos lappokkal, akik nyelvében a magyarhoz hasonló szókészlettani, hangtani és alaktani egyezéseket kutatta (Demonstratio). A tudománytörténet a magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel való rokonságát igazoló korai kutatók sorában tartja számon Gyarmathi Sámuelt is, aki 1799-ben írta meg Affinitasát, mellyel a tudományos nyelvhasonlítás magyar megalapítója lett.
A 19. század 2. fele a magyar nyelvrokonság, a magyar etnogenezis feltárásának jegyében telt. A magyar őstörténet és rokonságelmélet kérdései közérdeklődésre tarthattak számot. A gyökereink, a rokonnépek iránti érdeklődésnek széles társadalmi bázisa volt. Ekkor még nem voltak élesen különvált tudományágak és a 19. században a finnugristák és a turkológusok sem különültek el élesen egymástól. Ugyanazok az emberek foglalkoztak mindkét nyelvcsoporttal (sőt, pl. kaukázusi nyelvekkel is), legfeljebb utólag soroljuk őket ide vagy oda annak alapján, hogy mely nyelvekkel kapcsolatban végezték a legjelentősebb munkát. A hazai összehasonlító finnugor nyelvészet nagy korszaka a 19. század második felére tehető, s ezt az időszakot Hunfalvy Pál (1810–1891) és Budenz József (1836–1892) neve fémjelzi. Ők kizárólagos érvénnyel fogalmazták meg az uráli rokonságot, bebizonyították, hogy a magyar–török nyelvi egyezésnek nagyobb része csak szavak átvételén alapszik, s hogy voltaképpen a finnugor nyelvek (pl. finn, lapp, vogul) a miénknek legközelebbi rokonai. Tudományos vitapartnerük Vámbéry Ármin, a nagy kelet-kutató lett. Az ő tudományos vitájukat nevezzük ugor-török háborúnak, ami csaknem 20 évig tartott. A közvélemény sokkal inkább szimpatizált Vámbéryvel, mint Budenzcel, aki ennek ellenére megnyerte a tudományos vitát.
Vámbéry Ármin Kelet-kutató
A magyarok közül először, még a nyelvészek vitája előtt indult kutatóútjára Oroszországba, majd Északnyugat-Szibériába Reguly Antal, aki élete céljául finnugor rokonságunk bizonyítását tűzte ki. Ebben az időben még nem volt világos, hogy a nyelvrokonság nem azonos a genetikai és kulturális rokonsággal, ezért átfogó vizsgálatot szeretett volna megvalósítani, melynek során tanulmányozni kívánta az oroszországi finnugor népek külsejét, tulajdonságait, életformáját, alkotásait, viseletét, szokásait és mitológiáját.
A cseremiszek (marik), a votjákok (udmurtok) és a baskírok földjén át jutott az Urálhoz. Az Urálon átkelve 1843 decemberében ért el a vogulokhoz (manysikhoz). A vadászat miatt elfoglalt férfiakkal a téli hónapokban Reguly nem igen tudott huzamosabb ideig dolgozni. Kivételt képeztek az idős emberek, akik betegség, vagy egyéb problémák miatt már nem jártak rendszeresen vadászni. Reguly egyik legkitűnőbb adatközlője, a 60 éves Baktyiar volt. Tőle Reguly nemcsak vogulul tanult, hanem sok fontos részletet megtudott a vogulok életéről, hitvilágáról és népköltészetéről. A Néprajzi Múzeumban lévő közlekedési eszközök, épületek modelljeit, amelyeket méretükből adódóan Reguly nem tudott eredetiben elhozni, nyelvmestere és kísérője, Baktyiar készítette 1844 elején. Március végén Reguly ismét útra kelt, az Irtis mellékén eljutott Demjanszkig, majd a Konda vidékére ment. Valószínű, hogy innen származnak azok a Néprajzi Múzeumban található csalánvászonból készült dúsan hímzett női ingek, amelyek motívumai gazdag szemantikai tartalommal bírnak.
Csalánszövet ruha, Reguly Antal gyűjtése (Néprajzi Múzeum)
A Konda folyón élő obi-ugor családoktól Reguly a Pelim, majd a Szigva folyó mentén élőkhöz folytatta útját. Részben csónakon, részben erdőn, mocsáron át, gyalog jutott el közéjük. Az itteni voguloknál elsősorban a halászat módszereit tanulmányozta, akik a halászat két alapvető formáját gyakorolták, a rekesztő- és a kerítőhalászatot, de ismerték a lékes és fáklyás halászatot is. A Néprajzi Múzeumban őrzött halászati eszközök nagy része is innen származik.
A Szigva folyó torkolatától Reguly az Ural felé vette útját, ahol egy rénszarvastartással foglalkozó, nomadizáló életmódot folytató vogul családdal ismerkedett meg. Így a vadászó és halászó életmódot folytató családok után bepillantást nyert a réntartók életébe is. 1844 október 8-án érkezett meg Obdorszka, az északi osztjákság egyik központjába, a mai Szalehardba. Itt írta le az első osztják szövegeit, melyeket az Obdorszkba adófizetés miatt összegyűlt hantiktól gyűjtött. Október 22-től november elejéig az Urál hegyeit, hágóit járta, átkelt a tundrák vidékére, és eljutott egészen a Jeges-tenger partjáig. A téli hónapokat Berjozovóban töltötte. Itt írta le az osztjákoktól gyűjtött énekek jelentős részét, úgy, hogy a nyelvet még nem ismerte eléggé. Tolmács nélkül, heteken át szinte megállás nélkül dolgozott. Azonban anyagi okokból, állandósuló fejfájásai és az ellene irányuló áskálódások miatt 1845 tavaszán kénytelen volt munkáját félbeszakítani és visszamenni Kazanyba. 1845 márciusától 1846 nyaráig a mordvin és a cseremisz nyelveket vizsgálta, de tárgygyűjtéseket is végzett közöttük, mely főleg női viseletből állt.
1846 nyarán érkezett vissza Szentpétervárra, ahol az Orosz Földrajzi Társaság megbízásából még elkészítette az Észak-Urál térképét, ami ma is Szentpéterváron található.
A 92 tételből álló, Magyarországra küldött gyűjteménye a maga korában páratlan volt Európában. Kívánsága szerint tárgyi anyaga a Nemzeti Múzeumba került, ahol az anyag egy részét a Régészeti Osztály, más részét a Természetrajzi Osztály beleltározta. Reguly 72 néprajzi jellegű tárgyából 21 soha nem került be a Néprajzi Múzeum törzsanyagába, mert molyrágás következtében megsemmisültek. A biztosan nevéhez köthető néprajzi tárgyak száma 49.
Hanti női nyakék, Reguly Antal gyűjtése (Néprajzi Múzeum)
Reguly úgy halt meg 1858-ban, hogy szibériai terepkutatásának nagy része feldolgozatlan maradt. Kutatók több nemzedéke tűzte ki elsődleges céljául Reguly páratlan folklór gyűjtésének megfejtését. Róluk, sikereikről szól a következő előadás.
